Tudom, hogy mostanában elhanyagoltam a blogomat, de aki ismer - más pedig úgysem olvas- az tudja, hogy találtam magamnak valakit, akinek minden nap elsírhatom azt az egyáltalán nem is sok mindent, ami néhanap történik velem. Így kissé feleslegessé vált az, hogy itt megismételjem ugyanezt. Persze törölni semmiképpen sem szeretném a blogot, sőt továbbra is fogok új bejegyzéseket kreálni, csak az utóbbi időben megszokott lassúsággal.
Ezúttal sem annyira magamról írnék, hanem a korábban megszokott filmkritikai bicskanyitogatást folytatnám. És nem, nem a kék űrlényes filmről fogok írni, habár arról is lenne mit bőven - de azt éppen elegen megteszik helyettem. És nem is a Moon-ról, amit Petikével volt szerencsém kettesben (értsd: csak ketten voltunk az egész moziban) potom 500 forintért megnézni. Meg ugye szólhatna a következő pár sor teljes joggal az Altered-ről, a Paranormal Activityről (érik a képregény), vagy bármi más olyanról, amit az elmúlt hetek-hónap során volt szerencsém megnézni. Azonban a Hercegnő és a békáról (The princess and the frog) szeretnék feltétlenül szót ejteni. Ugyanis ez a rajzfilm az elmúlt legalább 8 év legjobban sikerült Walt Disney meséje, mellyel a cég visszakanyarodott (mind technikailag, mind a varázslatot tekintve) ahhoz a hagyományhoz, amit utoljára kisgyerekként éltem át velük. Pár éves koromban végtelenítve néztem a Hófehérkét videókazettán. Majd évekig énekeltük apával, hogy: "Ringat a vííííz" (Kishableány ugye), és azt hiszem sosem lennék képes mégegyszer végignézni az Oroszlánkirályt sem, mert minden alkalommal sírógörcsöt kapok rajta. És a Dzsungel könyve meg a Dumbo és mekkora világklasszisok! Aztán volt még egy pár elég jó Disney fogás, mint a Hercules vagy a nálunk kevésbé sikeres Csipkerózsika, amik azért eléggé klasszikusak lettek. Majd a modern technika, a studio megosztottsága és az emiatt kialakult versenyhez szerintem teljesen kiütötte őket a nyeregből és elmentek egy élvezhető, de nem maradandó irányba (néhány kivétellel). És mikor azt hittük volna, hogy a Dream végleg a saját oldalára billentette a mérleget, azt kell tapasztalnom, hogy a WaltDisney kezd feléledni hamvaiból. Ennek a pár hónapja látott tündéres egészestés is elég szép bizonyítéka volt. Akkor Csingilingnek a Pán Péterből készítettek mozifilmet, amiben ha a sztori nem is vitte a pálmát, a karakterek és a vizuális effektek annyira találóak voltak, hogy az egésznek elsőre sikerült belopnia magát a szívembe. És akkor most térjünk rá a Békakirályra. Bevallom, nem néztem utána különösebben a dolognak, ezért azt hittem, hogy egy az egyben adaptálták a klasszikus mesét. Nos, szó sincs erről. A történet a 20.sz elején, saccperkábé a harmincas években játszódik NewOrleansban. Mi is volt ott akkor? Jazz, woodoo meg ez a kislány, aki a főszereplő: kreol bőrű, jószívű, szegény gyermek, hatalmas szívvel és álmokkal. Mert ez jó. És van egy herceg, meg egy igazi királylány, meg a gonosz woodoo főpap és mindenki elkezd küzdeni a saját álmaiért. A nagy kavarodásban aztán egyesek békává változnak, és nagyon vissza szeretnének változni, így bevállalják a rizikós utat a mocsár mélyén lakó öreg woodooboszihoz, aki egyszerűen zseniálisan van megrajzolva. Nagyonjó! :D És az elmaradhatatlan bugyuta mellékszereplők: kigyó, aligátor, hillbilly szentjánosbogár. Egyszerűen zseniális karakterek! Mégsincs az, mint mondjuk a Mackótestvérben, vagy akár talán még a Némóban is, hogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbek és viccesebbek, mint a fő karakterek. Szóval, hogy valami spoilermentes konkrétumot is mondjak: nagyon izgalmas a történet, de egyben klasszikus és értékes és tanulságos is! És nagyon jó zenék vannak a filmben! Egyszerűen imádom őket, mert végre elszakadtak az álvicces modernkedéstől és abból a klasszikus sítlusból is, hogy Mary Poppins korabeli revűket tegyünk gyerekeknek szánt rajzfilmekbe. Nagyon igényes, nagyon szép dalok szövik át az egészet. És ha már film, hiszen tudjátok, nagyon kevés az olyan, amikor hangosan képes vagyok röhögni valamilyen poénon, de itt háromszor is volt olyan, hogy nem bírtam magammal és kifakadt belőlem a nevetés. Persze a könnyek sem maradtak el, bár nem hiszem, hogy más húszéveseket is ilyen szinten meg tud hatni a szívszaggatóra sikerült mellékszál - de az tuti, hogy a gyerekeket igen. És szerintem ez sem árt egy filmbe, mert igenis szép és tanulságos. Félreértés ne essék: mesék aktuális kedvencem a nyomi szerencsétlen utazásai a cartoonön, amit egyáltalán nem lehet egy kalap alá venni ezzel. Ezzel az egésszel csak annyit szeretnék mondani, hogy akinek régen jelentettek valamit a Disney egészestései, annak teljes szívemben ajánlom a The princess and the frog-t, mert biztosan tetszeni fog neki, legyen az gyermek, vagy felnőtt.
Most az van, hogy kezdek kicsit bepánikolni. Holnap kéne postára adnom az Eötvösös pályázatomat, és még egy csomó nagyon fontos dolog hiányzik hozzá. Ehhez képest ma egész nap óráim lesznek a suliban. Remek. Most is éppen ehhez készítettem egy mellékletet, amikor is azon kaptam magam, hogy a kari honlapon meghirdetett esszépályázat kapcsán a mandulavirágzási ünnepen járok gondolatban, és tündérekkel és hippikkel táncolunk egy tavaszi mezőn fűszoknyában, miközben odafentről nem a hó, hanem virágszirmok potyognak a fejünkre.
Tudjátok, néha nem is annyira könnyű eligazodni ezen.A karórámat ugyanis nem lehet visszaállítani téli időszámításba, így most egy órával többet mutat, mint a tényleges idő. Egy hete, mikor Angliában jártam, akkor is egy órával többet mutatott, mint a helyi idő -de akkor legalább annyi volt, mint Magyarországon. Most, hogy hazajöttem, persze át kellett állítani, így jelen pillanatban M-ékhez képest két órával, a magyarokhoz képest egy órával van később, mint amennyinek lennie kéne. Szóval most fél évig agyalhatok rajta, hogy tulajdonképpen mennyi is van, míg valahányszor a dátumot kell leírnom valahova, mindig elbizonytalanodok, hogy hányat is írunk idén. Mindazonáltal az ébresztőórámon a számok néha ugrálni kezdenek, mint a Mátrixban a dejavu-kor - kezdem azt hinni, hogy az univerzum azt akarja, hogy ne foglalkozzak ezzel és csak élvezzem a pillanatot. Háth najó.
Mióta kint jártam Londonban, nem tudom abbahagyni az evést. Az amerikaiktól lopott, megangolosított cheesecake reggelik jó kis english breakfest teaval, vagy éppen fairtrade kávéval - mellé valami Blikk jellegű csak éppen ingyenes magazin... Na igen. Egy superclub sandwich mellett is eltörpülnek az élet nagy problémái, hátha egy kis indiai chutney is jut, mondjuk mangós, a sülthús mellé... Cranburryből és magyar merlotból főztünk mártást odakint, idehaza pedig a Cadburry Turkish delight nevű csokijával barátkozok (szerintem vacak.) Illetve Sainsburrys- mert itt mindennek ez a vége- mogyoróvajjal próbálgatom a hazai fügelekváros kenyeret. Egész jók így együtt, bár a mogyoróvaj nagyon ragad mindenhova. Szóval elvileg nagy igazságokat kéne levonni ebből a nagy gasztroglobálból, de nem az én feladatom ezt megtenni azt hiszem. Csak felhívnám a figyelmet az ízharmóniákra, és az egész fanyar humorára, mely olykor akárhogyan is, egész romantikus tud lenni.
Nem fogok átmenni gasztroblogba, de ismételten konyhai barbárkodásom egy sikeres eredményéről szeretnék beszámolni. Vendégeket nem hívtam, a szombati ebéd apropója csupán annyi volt, hogy: szerdán utazok Londonba és addig 1. szeretnék csinos lenni 2. semmi sem köti le a figyelmemet, és nagyon lassan telik az idő. Így hát valami abszolút kímélő, mégis laktató recept kikísérletezésébe kezdtem, és sikerült az elmúlt hetek legfinomabb fogását létrehoznom. Lássuk hogyan:
Fogtam egy fél fej brokkolit, amelyet egy fazék forró, sós vízben puhára főztem. Leszűrtem, kicsit hűlni hagytam. Fogtam két vilmoskörtét és közepes darabokra aprítottam őket, majd a brokkival együtt olajon pirítani kezdtem. Adtam hozzá egy kis vizet is, hogy ne égjen oda (összesen kb fél pohárral). Megfűszereztem fehérborssal, sóval és kaporral, és adtam hozzá kurkumát és chilit. Fedő alatt addig pároltam őket, míg a brokkoli teljesen szét nem esett, és a körte is megpuhult egy kicsit. Semmi ördöngősség. Aztán főztem mellé rizst (ha a molyok nem ették volna meg, akkor barnarizst), és serpenyőben ropogósra sütöttem a lazacot - a végén megöntöztem friss citromlével. És készen is volt. Legnagyobb meglepetésemre a körte íze finoman harmonizált a lazaccal, és a brokkoli adott az egésznek egy nagyon kellemesen pikáns színezetet. A nagyobb, egyben maradt brokkolidarabok (amiken lehet érezni a vilmoskörte édeskés zamatát) nem rosszak igazából, de a körte csábító édessége azzal bíztat, hogy legközelebb több körte és kevesebb brokkoli menjen az egyvelegbe. Mindenkinek javaslom kipróbálásra. Éééés már ideért a sütőtök illata, ami most készül. Juhú!
Vannak olyan napok, amiken csak a Fukitol segíthet. Tartok tőle, hogy a mai is ilyennek ígérkezik lévén, hogy a sok idegeskedés mellett ma reggel hajmosás közben - és nem túlzok - eldugult a lefolyó, eltört a cső a tusban és kiégett a villany. Azt hiszem egy napra ennyi is elég lenne, de sajnos még hátra van egy ábrázoló geometria óra és egy soha véget nem érőnek tűnő népművészet kurzus. De legalább a kettő között lesz annyi időm, hogy felkössem magam. Persze csak képletesen. Gondolom.
Azt hiszem délelőtt 11:00-kor bejelenthetem a nap első feles pálinkáját. Egészségetekre!
Na jó! Itt lett elegem az MTV-ből! Már évek óta nem vagyok az a nagy tévénéző - és valamikor 2003-ban elvesztettem a kapcsolatomat a zenecsatornákkal, de mióta rámkényszerítették a szüleim a kábeltévét, bizony akadnak olyan pillanatok, amikor ahelyett, hogy valami értelmes dolgot csinálnék, inkább reklámokról ide-oda kapcsolgatok. Az elmúlt odakapcsolások során mindig borult a bili, teljesen kiakadtam és majdnem anyázó blogbejegyzés megírásába kezdtem, de aztán végül magamban tartottam - vagy személyes ismerőseimnek öntöttem ki a szívem. Ezúttal azonban nem kegyelmezek. Pusztuljon az emberiség, mit bánom én! Szégyellem magam, amiért ebben a világban, ahol emberek az éhezéssel, a betegségekkel és saját magukkal küzdenek, létjogosulsága és népes rajongótábora van olyan műsoroknak, melyek az én közismerten laza erkölcseimet is ripityára zúzzák. Miről is van szó?
Kezdetnek mondjuk a Paris Hilton Öri Bari (Best friend forever) kerestetik - című valóságshowt emelném ki. Ez arról szól, hogy a királynői trónon pózolva Paris különböző degenerált lényeket, illetve néhány embernek kinéző teremtményt orrba-szájba szívat. A tét, hogy ki lesz Paris öri barija - mert hát ilyen csak egy lehet ugyebár. Persze ezért a versenyzőknek kurvulniuk kell, picsogniuk kell, és természetesen zokszó nélkül tűrni a válogatott megalázásokat, amiket a hercegnő kitalál. Persze az tök menő, hogy ribiknek szólítja őket, miközben egyikük az örökké legjobb barátnője lesz elvileg - de legalább önmagát is minősíti vele. Én erre nem lennék büszke a helyében. A sok szerencsétlen meg természetesen örömmel vállalja a barátságért a különböző ostoba vetélkedőket, amikben ha nem hajlandóak részt venni, akkor az a vád éri őket a kirúgásuk előtt, hogy: egy barát feltétlenül megbízik a másikban. Például elfogadja, hogy Parisnek éppen olyan heppje van, hogy platina szőkére és rövidre kell igazítania a haját a természetes szépségű ázsiai lánynak. És vagy huszan küzdenek a címért, míg egyértelmű, hogy Paris kurvajót röhög rajtuk.
A "Tila Tequila - szerelem egy húzásra"nevet viselő szuperprodukció szintén csak a jéghegy csúcsa - itt egy nagyon szemrevaló biszex lány alias Tila keresi az igazi szerelmet - amiért 10 fiúnak és 10 lánynak kell versenyeznie. Vicces és romantikus feladatok és küldetések várnak a versenyzőkre, az öt döntőst pedig a csaj még az ágyban is leteszteli. (Lehet, hogy az öt nem pontos adat, ha tévedek, elnézést.) Végül egy srác mellett dönt, akivel nagyon egymásra találnak és happy end. Aztán ahogy lemegy ez a sorozat, jön a series 2. Ahol beadják, hogy Tila "nem járt szerencsével" az előző alkalommal, és egy fájdalmas szakíás után tovább keresi az igazit. Mivel kicsit ciki lenne a második sorozatban is pasit választani a végén, ezért egy csaj mellett dönt ezúttal. A poén, hogy a csaj rájön, hogy talán mégsem annyira biszex, hogy ezt az egészet bevállalja, így Tila lecsúszik a másik döntősről és a győztes versenyzőről is, majd zokogva elrohan és kiakadva közli, hogy ennyire még sosem játszották ki és nem ezt érdemli. Mintha a 39 jelentkezővel ő nem ezt tette volna korábban. Jót röhögtem, még ha esélyes, hogy ez is csak meg volt rendezve.
Erre ma mit látok? Ugyanezzel a stúdió-villával csináltak egy harmadik sorozatot - és ha én lennék Isten, akkor itt indítottam volna útjára a gyilkos meteort:
Két csinos ikerlány a szerelmet keresi. Véletlenül mind a ketten biszexuálisak, ezért ugyanígy fiúk és lányok is versenyezhetnek a szerelmükért. Eredmény: a jelentkezők szinte sosem tudják, hogy a két egyforma lány közül melyik melyik. De mindegy is, mindkét csaj és az utolsónak maradt fiú és lány körülbelül az összes lehetséges kombinációban összejön. Végül a testvérpárnak nem szabad elmondaniuk egymásnak, hogy kire fognak voksolni - ezért mindketten elküldik a picsába a leszbi csajt és a ronda, betört orrú fiú szerelmét választják. Az nem para, hogy a srác még mindig nem nagyon tudja, hogy melyik Viki és melyik Rikki. Az utolsó randin a srác korrekt módon mindkettőnek szerelmet vallott, és természetesen végig is smárolta velük a "randit". Azt hiszem ez így teljesen helyén is van. Egy jótanácsom azért lenne: Viki és Rikki jöjjön össze egymással, és akkor nem lesz gond a féltékenykedéssel többé.
És hogy ezek után mi lesz a következő? Őszintén remélem, hogy semmi, de előre tudom, hogy nem ússzuk meg ilyen könnyen. A tipp: Meleg hármasikrek keresnek feleséget maguknak, a 30 leszbikus nő közül az nyeri a versenyt, aki mindenhárom homo sráccal egyszerre össze tud jönni. Természetesen a díszlet költségkímélés címen marad.
Legújabb fejlesztésem egy pikáns szósz, amely kiváló halételekhez (lazacfilé, halrudacska stb.), ráadásul ha megvannak a megfelelő hozzávalók, akkor két perc alatt elkészíthető.
Csak össze kell keverni a következőket:
1 doboz natúr Philadelphia vagy más krémsajt
1/2 citrom leve
1/2 kiskanál worchester szósz
ízlés szerinti mennyiségű só
1-2 gerizd zúzott fokhagyma vagy 3 szál újhagyma apróra vágva
1/2 evőkanál fehér bors
ízlés szerinti mennyiségű kakukkfű
A linkeknél is megtalálható, de mivel azt úgysem nézitek, ide is betolom: nadobart.deviantart.com címen a fotóim és néhány rajzom, illetve http://www.fotosbazis.com/profile/NadobanNora linken pedig a legfrissebb, legjobb fényképeim tekinthetőek meg. Ha unatkoztok tessék böngészni, ha tudtok, akkor meg kommenteljetek.
Ez meg úgy kezdődött, hogy jött a telefon hazulról. Taxiba pattantam és B-nek lepasszoltam az összes növénykémet, amiket eddig nevelgettem, aztán irány haza. Már amennyire ezt még annak lehet nevezni - de ebbe ne menjünk bele. Az addig gondosan eltervezett nyári programok szappanbuborékokként pattogtak el mire visszaértem szülővárosomba. Nem igazán számított, ahogy tulajdonképpen anyán kívül semmi. Mire észbe kaptam őt megműtötték, én meg ott álltam az üzletben, mostmár mint alkalmazott, és próbáltam átvészelni ezt az egészet.
Aztán kicsit jobbra fordultak a dolgok és még a pincebulira is el tudtam menni - ami azt hiszem méltán nevezhető életem legjobb bulijának. 3-4 nap végetnemérő hangos zene és temérdek citromos sör, jégbe fagyott házi pálinka és az egész évben összevakart új és mégújabb ismerősök garmadája. Nem kicsit sikerült feltöltenem magam (nem csak alkohollal)- visszasüllyedni a hétköznapokba ezek után pedig maga volt a pokol. Noha zárás után találkozhattam volna a régi barátokkal és ismerősökkel, nem volt kedvem tudomást venni a kinti világról. Fantasy könyveket olvastam, képregényfigurákat rajzolgattam - és próbáltam annyira beleélni magam ezekbe, hogy ne tűnjön fel, hogy valójában mi is a helyzet. Tulajdonképpen egészen jól sikerült.
Aztán jött a Mártély. Talán most először sikerült levetkőznöm már az első pillanattól az évközbeni világ gondjait. Tavaly még szájhúzva jöttem, hogy "hát lenne jobb dolgom is, de biztosan jó lesz". Persze akkor is csak annyi kellett, hogy a régi barátokkal összetalálkozzak a Hédi előtt, és már nem is volt kérdéses, hogy ott ismét otthon vagyok. Idén szájhúzás mentesen indult tehát a két hét, ami elméletileg festéssel és kemény munkával telik - gyakorlatilag meg az egész év kipihenéséről, a nagy beszélgetésekről és a buliról szól. Mivel a táborhelyet felújítják, ezért idén más sátorhelyet kellett keresnünk, de ami engem illet nem bántam igazán. Persze sokan ezért nem jöttek, vagy legalábbis téma volt, hogy mennyire rossz ez így. Persze az én szívem is belesajdult, amikor a régi placcok között az árkokat és földdúrásokat kerülgettem, de azt hiszem, ha tényleg visszakapjuk a régi helyünket, ennek az idei tábornak meg voltak a maga előnyei. De egy percig se fogom bánni, ha visszatérhetek a szokásos kis asztalkámhoz jövőre. Szóval lecuccoltam a ló és a sárkány közé és... hogy is volt tovább? Nem tudom. Az egész onnantól valami teljesen leírhatatlan, elmesélhetetlen volt. Sajnos, kedves feleim, ha hetekig kalapálnám a billentyűket sem tudnám leírni nektek azt a sok mindent, ami történt. Olyan mindenttudós, titkolózós félmosolyt képzeljetek el a számon most. De hogy ennél egy kicsikét többet eláruljak, meg hogy képet kapjatok erről az egészről, gyorsan összeszedek pár dolgot:
Kezdetnek éjszakai úszás a holtág kellemes, langyos vizében. Sulyom-indák csavarodtak a derekunkra, mi meg egymás kezét fogtuk a víz alatt. Véna. Összetalálkoztunk a pötyörőben és ittuk a pálinkákat, majd két ladik közé behuppantam a vízbe ruhástul. És ölelkeztünk a csillagok alatt a stégen, hullócsillagokat vadásztunk meg csókokat. De volt nagy lelki bánat, sok kérdések és betegség is - azért igyekeztünk mosolyogni. Folyt a festék, égett az asztallap és főtt a fejünk a szidalmak alatt. Készült partysátor, meg nedzwöld, meg sok fénykép és videó és kevés festmény. Aztán jött ránk zivatar és nagyon fáztam a lepedőbe csavarva, és Frenszisz mindig követett minket. És táncoltunk, meg énekeltünk, és ladikáztunk meg úsztunk is. Cigaretta. Jéger. Kishédi. Ó, a Kishédi! Aztán kiállítás, szúnyogcsípés. Csapatás!
És a végén a búcsú.
Aztán "haza" jöttem, de egészen jó itt. Voltam a SZIN-en az Univ színeiben, és a megjavított géppel készült sok fotó. Amit a leginkább vártam, a Guano Apes koncert nem nyújtott túl sokat, helyette viszont egy órás interjút adott Kiss Erzsi a legeslegjobb! És sok szimpatikus ember, és PEN-es pólós arcok meg jó kis zenék. És bár régen a zsinagóga oldalában laktam, azt hiszem akkor sem volt olyan kilátás az ablakomból, mint itt a sátramból: egyenest a gyönyörű Tiszára és a Novotelre. Nagyon jó volt!
Most meg lassan költözök vissza Pécsre - és még mielőtt belendülne az élet kifestem pirosra a kisszobát. Aztán októberben meg irány London és... tovább nem tudom. Egyelőre épp ennyi elég.
Unalmamban Nobel-díjat kaptam. Tosten azt mondta nem tudja belegravírozni a Te nevedet is. Mi legyen? Most akkor mégsincs ajándékom a szülinapodra. Az is lehet, hogy egy ütvefúrónak jobban örülnél.
...
Hova rejtetted az összes jó ötletemet? Még a zoknim párját sem adtad vissza!
...
Én nem szívesen nézem meg mitől dugult el a lefolyó. Inkább nem fürdök többé, vagy akkor már mindegy... céklasalátát eszem.
...
Kiförccsent a valóságszaft a kondérból. Föltöröljem, vagy hagyjam odaszáradni?
...
Én aludtam, míg a Messiás köztetek járt.
...
Égesd az idolokat!
Pusztíts el mindenféle hitet és rejtsd el a bizalmat!
Dobd el a jómodort, még a pénzed is, még a saját személyiséged is, és fuss messze el!
Fuss gyorsabban, mint életed legjobb napja!
Ugorj magasabbra, mint a magány tornyai!
Küzdd le a szellemet, az identitást és sose fordítsd hátra a fejed!
Üsd a lelked a kielégülés láncaival!
Vájd ki a szemeid és edd meg őket gyorsan!
Kérlek ne felejts el szárnyakat növeszteni - és harmadik szemet
És sikíts úgy, ahogy még soha senki ezelőtt!
Ez az út vezet ahhoz, hogy Te legyél a legfeketébb vihar.
Ez az út.
...
Miért játszol olyan könnyen azzal, ami nekünk olyan drága?
Könnyelmű vagy, felelőtlen, vagy tanítómesterünk csupán?
Csak lenézel ránk rettentő trónusodról, vagy dolgod nehéz és fájdalmas velünk?
Hiábavaló ellenállásunk megérzed-e, mikor kezedben a kasza lendül?
Játszol és nevetsz is közben?
Vagy koponyádon verejték gyöngyözik miattunk?
Mielőtt ismét átadnám magam Mártélynak, még szeretnék nektek ajánlani egy jó kis olvasmányt a nyárra. George R. R. Martin: A tűz és jég dala I. kötetéről a Trónok harcáról van szó.
Erre a könyvre Ang hívta fel a figyelememet korábban, aki kvázi kierőszakolta az Alexandrától az újrakiadást, mivel ez a könyv még az antikváriumókból is teljesen el volt tűnve egy időben. Ang az egekig magasztalta, akárcsak a borítón található felirat, miszerint: "A fantasy műfajának Tolkien óta egyik legnagyobb teljesítménye". Nos, hacsak nem oldalszámban értették, ez a felirat igencsak provokatív és engem azzal az érzéssel töltött el, hogy: persze, ezt csak úgy mondják. Könnyű ilyesmit írni, kamuszöveg stb. És ezért még szigorúbb vizsgálat alá vettem, mintha csak egy akármilyen könyvről lenne szó, amibe az ember úgy belekezd semmi elvárás nélkül.
A röpke 900 oldalas kötet elején a GYU-hoz hasonlóan szintén egy világtérkép található - már itt elkönyveltem, hogy koppincsról lesz szó és a filmszerű indítás is elég baljós kezdet volt. Aztán ahogy a történet kezdett kibontakozni és a szereplőket is jobban megismertem, azon kaptam magam, hogy teljes átéléssel úszok a sorok között, közben pedig egy olyan világba kerülök, amiben az életbenmaradásért meg kell küzdeni, és ahol bárkiből legenda lehet.
A könyv számos szereplővel dolgozik, ezek között családok, riválisok, ellenségek és harcosok is szép számmal akadnak, néha a kibogozhatóság határát súrolva. Számos főszereplő szemszögéből látjuk az intrikákkal és izgalmas kalandokkal átszőtt történetet, akikkel nagyon könnyű azonosulni és csupán azt nehéz kiválasztani, hogy melyikük is a kedvencünk. Egyik pillanatban meg Danearysként lovagolunk a vad pusztákon, majd rémfarkassal az oldalunkon harcolunk a jó ügyért a Falon, Caty-ként tipródunk a család és becsület között, vagy Ned Starkká válva érezzük a királyság egész súlyát a vállunkon. Az erények - becsület, bátorság, kötelességtudat versengenek a rangokkal, címekkel és a kényszerrel, és ebben a harcban nem mindig a "jó" győz. A Trónok harcának hatalmas előnye, hogy a karakterhalálok kiszámíthatatlanok és olykor kegyetlenek, s míg a sztori fő szálait bogozgatva egy-egy vezérfonalra kapunk és azt hisszük, hogy a következő 200 oldalra biztosítva van, hogy mi fog történni, egy-egy hirtelen haláleset nagy csavarokat visz az egyébként is izgalmas történetbe. Emelett a finom, erotikus utalások még kellemes, édes fűszerezést adnak az egésznek, ezek azonban épp annyira szelídek, mint egy pár szem mazsola egy bögre tűzforró forraltbor tetején.
Velejéig fantasy, de hiányzik belőle minden elcsépelt klissé, amitől az ember ódzkodik ha sárkányos borítós könyvet lát. 900 oldal után a történetnek nem hogy vége van, úgy tűnik, mintha az egész csak valami hatalmas dolognak a kezdete lenne - remélem a többi kötet is ugyanezt a színvonalat nyújtja. És bízok abban is, hogy meghoztam hozzá a kedveteket, teljes szívből tudom ajánlani mindenkinek!
csak te hiszed minden
alkalommal, hogy most végre
tényleg megtanultad:
hagyom, hadd csinálja úgy,
én meg majd így csinálom,
nem kell már egyszerre minden:
csak egy kis kényelem,
csak egy kis szex, csak egy
egészen aprócska
szerelem.
Értekezés a dominanciáról, önmagamról és a másokhoz való viszonyról
Azon kaptam magam, hogy F-vel bírkózok. Emberemlékezet óta mindenkinek arról panaszkodok, hogy senkivel sem jó, senkit sem találok magam mellé. F remek lehetőség lett volna, hogy hosszabb-rövidebb ideig tartozzak valakihez, de ha az elmúlt két év megtanított valamire, akkor az pont az volt, hogy semmi értelme lejjebb adni. De ugyan minél is? Mert hogy valaki sármos, helyes stb. még nem jelent túl sok mindent - de ezzel nem mondtam semmi újat. Valamiért az kell, hogy a megkapó külső mellé olyan személyiségjegyek társuljanak, melyeket tisztelni tudok. N-el beszélgettünk sokat arról, hogy az egyik fősulis jegyzet szerint két típusú ember van: a tiszteletlvűek és akik nem ilyenek. Az utóbbi az emberek 75%-t teszi ki, tehát nem éppen átlagos, hogy valaki a hierarchikus viszonyok kialakítására törekedjen - felismerve azt, hogy valószínűleg sosem fog ama bizonyos ranglétra csúcsány állni. Márpedig - Glor szerint itt jön be az, hogy kígyó évben születtem, nekem erről fogalmam sincs- elengedhetetlennek tartom azt, hogy a mindenkori partneremet csodálni tudjam, ha nem is személye egészéért, de bizonyos tulajdonságaiért. És azt hiszem ha valaki ivóbajnok, az nem igazán meríti ki ezzel a szükségleteimet. Az évek során kiderült, hogy egy okos, de nem kioktató vagy okoskodó emberre van szükségem, aki magabiztos tudásával képes támogatni - magyarul ha nem tudok valamit, szimplán megkérdezem és nagy valószínűséggel legalább logikus lesz a válasza. N-el például ez sosem működött M viszont egy két lábon járó szótár volt. Tipikus persze, hogy M a végén kijelentette, hogy én túl sötét vagyok, és mennyire utálja ezt bennem... az biztos, hogy akkoriban neki az enyémnél jóval nagyobb lexikális tudása volt. Emellé olyan vonzó, ha valaki igazán jó humorral rendelkezik - és nem utolsó sorban társaságkedvelő és beszédes. A társaság középpontjában álló típusoknak van annyi rutinjuk, hogy viták során érvelni tudjanak, ha pedig valami probléma merül fel, akkor azt meg lehessen velük beszélni - és itt nem arra célzok, hogy törvényszerű, hogy aki jó társasági lény, az a problémamemgoldásban is feltétlenül sikeres. Csupán saját káromra sikerült megtanulnom, hogy egy olyan emberrel, aki inkább elfut a problémái elől, nem lehet kapcsolatot építeni. Ugyanígy arra sem, aki nem őszinte - ha szerelmes vagyok úgysem bírom ki, hogy ne mondjak el mindent, és ha nem kapom vissza ugyanezt, vagy nem jó tükröm a partnerem, akkor teljesen fals a dolog. De ezek megint evidenciák és én nem erről akartam írni. Inkább arról, hogy miközben annyira szerettem volna F-t magamhoz ölelni, mégis játékosan lebírkóztam és azt akartam, hogy küzdjön meg a helyéért. Ott döbbentem rá, hogy egyrészt ez inkább állatias, ösztönös dolog volt, és végsősoron a dominanciaharc egy fontos eleme: a villanypózna tetején egy galamb párt láttam egy hétre rá. A nőstény kérette magát és akárhányszor a hím ráugrott, az vadul csapkodni kezdett, míg az le nem "esett" róla. Nagyon sokszor eljátszották ezt a kört, mire a nőstény hagyta magát - és valójában nekem is arra lett volna szükségem akkor, hogy legyőzzenek. Erővel - szó sincs arról, hogy akaratom ellenére - nyomjanak le, küzdelemben. Hiszen ha valakit közel engedek magamhoz, akkor kvázi rábízom magam, de hogy is tehetném ezt, ha ő még engem sem képes legyőzni? A magam ura vagyok és egészen addig az is maradok, amíg olyasvalaki nem áll mellettem, aki ténylegesen le tud nyomni - hiszen bármely szituációban olyasvalakire hagyatkozni, aki képességeiben gyengébb, vagy egyenlő velünk, egyszerűen nem kifizetődő üzlet. Ugyanez van, ha nem a női, hanem az anyai ösztönök kelnek életre, amikor magunkhoz szorítjuk azt a bizonyost. Régen rossz, ha a szeretet a "majd én megvédelek" érzésből fakad, és nem az motoszkál bennünk, hogy: igen, az ő erős karjaiban aprónak, és könnyűnek érzem magam, teljesen biztonságban vagyok.
De mit kell nyújtanunk a biztonságérzésért cserébe? Azt hiszem itt jön a képbe a nőiesség, amiről korábban már kifejtettem a véleményem. A bukfenc a dologban, hogy a nőiesség feltételez néminemű gyöngeséget, amit az ember egyedüllétében - amikor nincs kire támaszkodnia - nem engedhet meg magának, mert a felmerülő problémákat és konfliktusokat így is kezelni kell tudni. De ha nem viselkedek nőiesen - amit nem is olyan nehéz megtenni - akkor sosem vonzok magamhoz olyan embereket, akik később megadják azt a támaszt, ami lehetővé teszi, hogy kifejlesszük ezt a viselkedésformát. Egy domináns férfi olyan, mint egy nagykövet: képvisel, közvetít, bemutat. Az oldalán ülni nőies szótlanságban és saját megítéltetésünket a társaságban rábízni elég kockázatos - hiszen ha bármi olyat tesz vagy mond, amivel mi magunk nem értünk egyet, azzal saját magunkat járatjuk le. De nehéz olyan személlyé válni, vagy annak a személynek a látszatát tartani, aki érdemes egy megfontolt, bölcs, markáns és humoros partnerre.
És hogy az ördögi kör végképp bezáruljon: a sikertelenségek és a hiábavalóság nagyon könnyen önbizalomhiányt kezdhet generálni, az alacsony önérzet pedig a lehető legrosszabb dolog, ami egy boldogtalan, magányos, párkereső emberrel történhet.
Volt egy nagyon különös álmom. Lehet, hogy az enyhe gyomorrontás, vagy az alkohol, vagy a telihold volt a ludas , nem tudom, mindenesetre ritkán álmodok meg valamit ilyen részletesen, pláne úgy, hogy visszaalszok és onnan folytatódik, ahol felébredéskor tartott. A legfurcsább pedig az egészben az, hogy a végén izgatott boldogságérzés járt át for real, ami tekintetbe véve az álom tartalmát kicsit morbid.
Az alap, hogy egy fiatal férfi voltam. A művkar udvarához hasonló kertben sétáltam, amikor kiabálásra lettem figyelmes. Mindenki színházi kosztümöket viselt és kétségbeesett arcot vágott: egy őz elszabadult és teljes pánikba esve tiport el mindenkit, aki a menekülése útvonalába tévedt. Valakik kiabáltak nekem, hogy ugorjak fel egy fára, ezért ezt tettem. Egy épület mögött végül nyoma veszett az állatnak,vadászok és hajtók eredtek utána. Ám a hatalmas kertben más állatok is maradtak: rókák, menyétek és mindenféle kisebb erdei vad, és mint kiderült egy bizonyos lény elől menekültek. A lény emberszabású volt, leginkább a Sky kapitány és a holnap világa c. film rejtélyes nőjére hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a fogai mind hegyesek voltak a bőre teljesen fehér. Megtámadta az állatokat, ám az emberek megzavarták és ezért rájuk támadt. Ember feletti ereje volt, vad volt és nagyon gyors. Rám is rámtámadt, de megfogtam az alsó állkapcsánál és sikerült elkerülnöm a harapását - meg is lepődött, hogy ennyi erő van bennem, és valami megjegyzést tett rám - olyasmit, hogy olyan erős vagyok, mint egy fegyverkovács. Elengedtem ő pedig elmenekült, de tudtuk, hogy vissza fog térni. Hetekkel később fel-felbukkant és megpróbált emberekre támadni - majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt. Nekem volt egy szintén színházi kosztümökbe öltöztett barátom: rövid barna haj, szép arc, vékony fiatal férfi, és olyan ruhát viselt, mint Mercutio - és az álombéli szerepe is hasonló volt. Azért kedveltem nagyon, mert ő volt az egyetlen, aki nem sületlenségeket és babonákat beszélt a lényről, hanem igenis jó meglátásai voltak. Nem volt nemes úr, velem talán ellentétben, de emlékszem, hogy egy rangos emberrel szemben is megvédtem a véleményét. Rengeteget beszélgettünk az élet nagy dolgairól és korához képest meglepően bölcs volt. Aztán az egyik nap a művkar kertben hatalmas tömeg gyűlt össze - szinte mindenki sajtós volt. Egy nagy emelvényen álltak és a vörös szőnyegen vonuló párt fotózták és filmezték, villogtak a vakuk. Kiderült, hogy ennek az ominózus barátomnak van az esküvője és a mennyasszonya nem más, mint az a titokzatos lény: ám ezúttal az arcát nem takarta el az a fura kereklencsés szemüveg, és teljesen emberi volt. Rendes bőrszíne volt, a haja hosszú barna, a fogai nem hegyesek és az arca kifejezetten szép - szóval mintha csak kicserélték volna- és úgy tűnt, hogy én vagyok az egyetlen aki felismeri, hogy ő az a lény, akit már hónapok óta üldöznek. Próbáltam figyelmeztetni a barátomat, de nem hallgatott rám - az esküvő után ezért felkerestem ismét. A nő teljesen normálisan viselkedett, sőt kifejezetten szimpatikus volt. Kimentünk egy épület elé és hosszasan elbeszélgettem vele (a nővel), és rájöttem, hogy valójában semmi okunk a félelemre, sőt tulajdonképpen nagyon szimpatikus és okos. Kellemes időt töltöttünk együtt és igazán megkedveltem. Egy másik alkalommal aztán ketten elmentünk valami olyan helyre, ahol épp díszleteket pakoltak és felültünk egy forgó tárcsaszerű dologra, amit lassan bevontattak egy állványzat alá. Mikor le akartunk ugrani róla, akkor az ő ruhája beakadt egy kiálló fémdarabba és nem tudtuk kiszabadítani : sok ember vett minket körül, de senki sem volt hajlandó segíteni, hiába is kiabáltunk. Rohamrendőrök egy csoportja teljes nyugalommal nézte végig, ahogy a lányt bedarálja ez a furcsa, forgó dolog. Teljesen kétségbe estem, persze semmit sem tehettem.
Eltelt valamennyi idő (napok), és felkerestem megözvegyült barátomat. Mikor benyitottam a szobába, akkor a falak, de még a plafon is tele volt fekete szénrajzokkal, melyek többnyire arcokat ábrázoltak: a portrék karakterei az én és az ő arcának jegyeit viselték és különösen egységesek voltak. Volt, amelyiken a két arc volt egymásra rajzolva, máshol az én hajam és szemem az ő arcvonásaival párosult. Ő pedig ott feküdt egy emeletes ágy alsó szintjén, s ahogy felült és arcát megvilágította némi fény, láttam, hogy ő valójában én vagyok. Egyedül az volt a különbség, hogy neki hosszú sötétbarna, nekem pedig rövid hajam volt. Ekkor döbbentem rá, hogy az egész valójában arról szól, hogy én skizofrén vagyok, és ő tulajdonképpen az egyik énem, ahogy a felesége is. Ilyenkor az ember normális esetben pánikba esne, tiltakozna meg hasonló negatív élmények. Erre én? Olyan boldog voltam mint még soha: elfogadtam, hogy ezen az állapoton nem lehet segíteni, de nem is akartam, hogy segítsenek, mivel a legjobb barátom, és az a csodálatosan furcsa nő tulajdonképpen a lényem egy része. A férfi a bölcsességem, a nő pedig az ösztönös énem, aki igazából nem halt meg - hiszen, ha én nem haltam meg, akkor ő sem halhatott, és vissza fog még térni. Sőt ez az egész még meg lett spékelve azzal, hogy a nő valójában az évszakok allegóriája: az a vad, szörnyszülött, akit rámtámadt az a tél, az éhség, és a hideg - s tulajdonképpen a vele való találkozások mind télen történtek. Amint tavaszra fordult az idő átváltozott egy csodálatos, vonzó, termékeny nővé, s nyilván a nyár beköszöntével ismét találkozunk vele. Addig a "barátommal" felfedeztük, hogy az elmém erejével miként tudunk embereket teremteni, illetve őt alakítani. Kicsit olyan volt, mint az Anne Rice könyvekben a vámpírok "szerelmi" viszonyai - egyben voltunk szeretők, barátok és tulajdonképpen egyetlen lény. Aztán elkezdtek minket üldözni valami szervezet tagjai, mi meg menekültünk, aztán nagyjából fel is ébredtem. De nagyon sajnáltam, hogy fel kellett ébrednem és olyan különös érzés járt át utána, mintha szerelmes lennék. Aztán reggelre elmúlt.
Még nincsenek kommentek
.
